Talán száz métert sem tettünk meg, a tuk-tuk sofőrje máris egy gyömbéres teára invitált. Még mielőtt visszautasíthattam volna, már lassított is egy négy keréken guruló, deszkákra erősített hatalmas, mocskos kondér mellett, amiben a teakülönlegességet készítették. A mostoha körülményeket látva azonnal visszakozni kezdtem, de a kondérban lobogó forró italt pillanatok alatt szervírozták, így aztán kénytelen voltam felhörpinteni.
A rövid intermezzo kiváló alkalmat adott a sofőrnek arra, hogy előrukkoljon eredeti szándékával: „Ha elvinnélek egy ékszerüzletbe, akkor azért pénzt kapnék”- kezdte bátortalanul, de megesküdött, hogy semmit sem kell vásárolnom. „Csak nézd meg a boltot”- fogta könyörgőre, amikor látta, hogy meglepődtem. Én pedig arra gondoltam, ha ezzel is támogathatom a családját, hát miért is ne?
Az ékszerüzlet tulajdonosa, aki egy személyben a boltban értékesített ékszerek designere is volt, barátjaként aposztrofálta a tuk-tukvezetőt. A középkorú férfi melegen üdvözölt, és tényleg nem akart rám tukmálni semmit, sőt még azt is felajánlotta, hogy később még az ékszerkészítés rejtelmeibe is bevezet. Néhány másodperc múlva azonban egy fiatal japán férfi lépett be a bejáraton. Kihasználva az idegen remekül időzített intro-ját, azonnal elköszöntem az eladótól, és nyomomban a tuk-tukossal, már indultam is a kijárat felé. Még be sem szálltam az ócska járműbe, máris előállt az újabb farbával: „Lenne a környéken még egy ismerősöm, porcelánokat árul”- kezdte. „Találkoznál vele is?” – kérdezte szelíden. Bár enyhe tiltakozásba lendültem, ismét a neki járó százalékkal kezdett érvelni, én pedig nem ellenkeztem tovább. Elmentünk hát a porcelánboltba is, ahol egy tiszteletreméltó, intelligens tekintetű, idősebb úr fogadott, akit már végképp nem sérthettem meg azzal, hogy nem veszek semmit. Még be sem tettük magunk mögött az ajtót, de a tuk-tukos máris egy másik ismerőséről kezdett beszélni, aki egy száriboltban dolgozott.
„Őt is bemutatnám neked”- mondta. Erre már nálam is elszakadt valami, és ahogy a torkomon kifért, úgy ordítottam neki: „NO MORE!”
Az erőd bejáratával szemben szálltam ki a tuk- tukból, és miután megköszöntem a legalább másfél órás, teljesen feleslegesen tett kitérőt, fizetés nélkül akartam elsomfordálni. Úgy véltem, ez így fair, hiszen a sofőr már úgyis kapott százalékot az után, amit a porcelánboltban költöttem. Az éber vezető azonban, egyáltalán nem így gondolta, és amint észrevette, mire készülök, hangosan követelni kezdte a tíz rúpiáját. Dühösen a kezébe nyomtam egy gyűrött bankót, majd a körülöttem örvénylő járművekre koncentrálva megpróbáltam átaraszolni az úttest túloldalára, így már csak hangfoszlányok jutottak el hozzám abból, amit utánam kiabált: „ezen a helyen fogok várni rád”.
Az erőd bejáratánál, zavaromban az indiai állampolgárok számára fenntartott jegypénztár elé álltam be a sorba. Ennek köszönhetően rögtön megtudtam, hogy amíg az indiaiaknak csak tíz Rúpiát, addig a turistáknak kétszázötvenet kell fizetni ugyanazért a belépőért. Épp csak átléptem a szépen karbantartott komplexum kapuját, máris megannyi, sárgacsíkos mókus sietett az üdvözlésemre. Ennél kellemesebb fogadtatásra nem is számíthattam volna.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: