A gyomrom már hangosan korgott egy ideje, ezért azon voltam, hogy minél előbb találjak egy olyan helyet, ahol méltóképpen elkölthetem életem első, autentikus indiai vacsoráját. A hoteltől nem messze, az egyik étterem előtt, egy idősebb, méltóságteljes férfi üldögélt komoly arccal. Amikor a közelébe értem, udvariasan köszönt, megkérdezte, honnan jöttem, majd finoman az éttermébe invitált. Büszkén hangoztatta, hogy muszlim, és a családjával együtt, annak az épületnek a középső szintjén él, ahol az étterem is működött. Az éttermet családi vállalkozásként üzemeltették, melynek ő volt a tulajdonosa, a nővére pedig a szakácsa. Miután alaposan áttanulmányoztam az étlapot, a csirkés ételekről kérdeztem, az idős úr pedig türelmesen elmagyarázta, melyiket hogyan készítik. Így már nekem is könnyebb dolgom volt, és ahelyett, hogy hezitáltam volna, kiválasztottam a kolahpuri csirkét, amely gyakorlatilag olyan volt, mint egy erősen fűszerezett csirkepörkölt, csak a tetejére még egy fél főtt tojást is tettek. Köret helyett pedig egy fokhagymás lepényt, garlic naan-t kértem. Ekkor azonban még fogalmam sem volt arról, miért engem kért meg az idős tulajdonos, hogy írjam le egy füzetbe mindazt, amit rendeltem.
Gyorsan felírtam egymás alá egy kopott füzetbe a két étel nevét, majd felmentem a tetőteraszra, ahonnan a gyér közvilágítás ellenére is kitűnően lehetett látni az örök szerelem szimbólumának, a Taj Mahalnak a sziluettjét. Az utcáról beszűrődő, dallamos indiai zene, és egy-egy távoli tűzijáték fényei tették még különlegesebbé az első, Indiában töltött estémet. Hosszú-hosszú ideje ekkor éreztem újra, hogy legyek bármennyire is távol az otthonomtól, valahogy megint hazaértem. Megérkeztem a világnak egy olyan ismeretlen szegletébe, ahol ismét otthon lehetek.
Vacsora után ugyan még tettem egy bátortalan próbálkozást a környékbeli utcák felfedezésére, de a lépten – nyomon robbanó petárdák gyorsan kedvemet szegték, így az tűnt a legjobb ötletnek, hogy amilyen gyorsan csak tudom, megkeresem a szállásom felé vezető legrövidebb utat.
Mielőtt még a hotel bejárata előtt feltűnt volna a kecskepár, egy egészen apró, bódészerű felépítményre lettem figyelmes, melynek tetején egy nagyobb bádogtábla éktelenkedett. Rozsdás betűit alig lehetett kisilabizálni, de addig meredtem rájuk, amíg rá nem jöttem, hogy valójában egy utazási iroda nevét rejtik. Először azt gondoltam, pusztán egy számomra interpretálhatatlan helyi viccről van szó, de a bódéból segítségemre siető fiatal srácok hamarosan eloszlatták kételyeimet.
Fatehpur Sikri felfedezésével kapcsolatos terveimet először csak félve osztottam meg velük. Még elevenen éltek bennem a Delhiben történt kellemetlenségek, ezért azt láttam a legjobbnak, ha a későbbiekben inkább egyetlen utazási irodát sem vonok be terveim megvalósításába.
Félelmem nem is volt alaptalan. A srácok hasonlóképpen éles eszűek voltak, mint Delhiben tevékenykedő kollégáik, így már első körben is kilencszáz Rúpiára tartottak egy egynapos kiruccanást a Mogul Birodalom egykori fővárosába, amelyből később sem voltak hajlandók egyetlen Rúpiát sem engedni. Nem is szaporítottam tovább a szót, udvariasan megköszöntem ajánlatukat, majd sarkon fordultam, és eltökéltem magamban, ha le kell mondanom Fatehpur Sikriről, hát lemondok, de minden áron nem akarom látni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: