Nagyjából tíz perc késéssel ért be a vonat Agrába. Leszállás után egy ideig még tanácstalanul álltam a vasútállomás előtt húzódó végtelen hosszú peronon, majd azt kezdtem fontolgatni, hogyan juthatnék át legegyszerűbben a vasútállomás épületét, és a peront elválasztó megszámlálhatatlan sínpáron, de miután semmilyen használható megoldás nem jutott eszembe, úgy döntöttem inkább én is sodródom a tömeggel. Először egy meredek, gyéren megvilágított lépcsősoron le, majd át egy hosszú, nyirkos alagúton, végül pedig fel, egy másik meredek lépcsősoron. A váróterembe érve szívesen szusszantam volna egyet, csak azért, hogy pár percre megszabaduljak a hátamra nehezedő súlytól, de a hatalmas hallban várakozó, és az idegenekre ragadozóként leső taxisok, tuk-tukosok még ezt is lehetetlenné tették. Összeszedtem hát minden erőmet, és határozott léptekkel elindultam az állomás előtti lépcsősoron lefelé. Még ha néhány másodpercig sikerült is láthatatlanná válni a hömpölygő tömegben, az épülettel szemben várakozó tuk-tukosok hada szinte azonnal visszaverhetetlen offenzívát indított ellenem. „Madame tuk-tuk?” – próbálkoztak az elsőre ártatlannak tűnő kérdés szüntelen ismételgetésével. Mivel továbbra is rezzenéstelen arccal araszoltam, azonnal átváltottak a „melyik hotelben szálltál meg” kérdésre, mellyel ösztönösen is megsemmisítő csapást mértek a leggyengébb pontomra, ugyanis nemcsak azt nem tudtam, hogy mekkora távolságot kell leküzdenem a vasútállomástól, míg a városközpontba érek, de egyetlen hotel neve sem volt a tarsolyomban.
Madame, a Taj Mahal kilenc kilométerre van innen, és az utcák nincsenek kivilágítva- szólított meg egy vészjósló hang a tömegből. Egyedül nagyon veszélyes- tette hozzá az érthetőség kedvéért. Udvariasan megköszöntem a figyelmeztetést, de annyira mégsem tartottam a rám leselkedő veszélytől, hogy még a háromkerekűjébe is beüljek.
Ahogy a vasútállomás környékét elhagytam, mintha egy csapásra a mellettem elrobogó tuk-tukosok számára is láthatatlanná váltam volna. A vészjósló ismeretlen szavai pedig lépésről lépésre egyre hangosabban visszhangoztak bennem. A forgalmas úttest mellett húzódó végtelen hosszúságú, töredezett járdán botorkálva kezdtem belátni, hogy mégiscsak igaza lehetett. Nem kívántam egyebet csak azt, hogy végre szólítson meg valaki, és ajánlja fel a szolgáltatásait. Épp csak megfogalmaztam az életmentő kívánságot, máris egy fiatal motorriksás lassított le mellettem, gyors, szenvedélymentes alkudozást követően 40 Rúpiában egyeztünk meg, ez volt az ára annak, hogy a semmi közepéről a Taj Mahal közvetlen közelébe jussak. Különösebb terepismeret nélkül is biztos voltam abban, ha valahol, hát ott mindenképp találok valamilyen szállást éjszakára.
Még szinte el sem indultunk, a fiatal fiú máris fékezett, ezt követően pedig kiszállt a volán mögül, és szó nélkül eltűnt egy közeli, kivilágítatlan mellékutcában. Másodpercek alatt teljesen nyoma veszett. Nagyjából ugyanennyi idő kellett ahhoz is, hogy előkerüljön a semmiből valaki, aki megszólalásig hasonlított a sofőrre, csak mintha jóval idősebb lett volna nála. Miközben azon morfondíroztam, hogy a fiatal fiú ment-e keresztül valamiféle metamorfózison, vagy valami másról lehet szó, az ismeretlen már be is ült a volán mögé, és mielőtt gázt adott volna azon volt, hogy minél hamarabb eloszlassa esetleges aggodalmaimat. Így vált egyértelművé, hogy sofőrömet az édesapja váltotta fel. Azt ígérte, a saját életével fog kezeskedni arról, hogy biztonságban, és épségben érek a belvárosba. Ezt követően elővett egy bőrkötéses jegyzetfüzetet, és miután odaadta nekem, arra bíztatott, hogy lapozzak bele. A gyűrött lapokra különböző nemzetiségű turisták írták le a véleményüket a tuk-tuk vezetőjéről, és szolgáltatása minőségéről. A város, és az ismeretlen környezet már az első pillanattól kezdve rabul ejtett, ezért jobban is érdekelt, mint a sorstársaim által írt udvariaskodó feljegyzések. Ezek helyett inkább a mellettünk elsuhanó épületeket, a még este is zsúfolt piacokat, és az úttesten száguldozó motorosriksák utasait próbáltam szemügyre venni annyira, amennyire a gyér közvilágítás engedte.
Agra belvárosa valóban messze volt a vasútállomástól, így a negyven Rúpiát nemcsak kedvezőnek, hanem kifejezetten baráti árnak tartottam a fuvarért. Mivel továbbra sem tudtam egyetlen hotel nevével sem előrukkolni, a készséges sofőr felajánlotta, hogy majd ő keres nekem szállást éjszakára. Már ekkor megbántam, hogy nem kerekítettem egy szép mesét egy képzeletbeli barátról, vagy barátnőről, aki egy nevenincs hotel előtt várja, hogy minél hamarabb találkozhasson velem. Egy kegyes hazugság könnyedén megóvhatott volna az este további részében felmerülő kellemetlenségektől.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: