A jegyet a hátsó ajtó közelében tevékenykedő kalauztól vettem meg. India lakossága a legnagyobb változatosságot a külső megjelenés, a viselet, és a nyelv mellett talán a közlekedési szokások, azon belül is a tömegközlekedés terén mutatta, így már Delhiben lelkes megfigyelőjévé váltam mindennek, ami a tömegközlekedéssel kapcsolatba hozható volt: kalauzok munkamorálja, ajtózárak típusai, jegyértékesítés módja, és a felszállással-leszállással kapcsolatos szokások.
A Delhiben közlekedő buszokra hátul lehetett felszállni, leszállni pedig az első ajtón kellett. A kalauz a hátsó ajtóhoz közeli ülések egyikén ülve árusította a jegyeket, így a sofőrrel egész idő alatt semmilyen kapcsolatba nem került az utazó.
A busz egy óriási kört tett a városban, míg a vasútállomásra ért, ezáltal alaposan körbejárta Delhi legfontosabb látnivalóinak jelentős részét. Nemcsak hatalmas, gondozott parkokat, de a Jantar Mantar „számításokra alkalmas eszközeit”, sőt még a Kutub Minar égig érő minaretjét is láthattam. A 72,5 méter magas minaretet a Delhi Szultanátus alapítója, Ajbak Kutbuddín kezdte el építtetni 1193-ban, mely a Föld legmagasabb téglából épült minaretje lett. A Jantar Mantar fémből, és kőből készült épületei az akkoriban ismert csillagászati műszerek felnagyított másolatai voltak, melyeken a megfigyeléseket szabad szemmel végezték. A delhi Jantar Mantart, négy másik közép- nyugat indiai obszervatóriummal együtt, Maharaja Jai Singh építtette a XVIII. század elején.
Delhi turistacsalogató részeivel szöges ellentétben állt az, amit a vasútállomás közvetlen közelében tapasztaltam. Belesajdult a szívem, amikor megláttam, hogyan végzik napi rutinjukat az utcán felhalmozódott szemétben, emberi ürülékben, és vizeletben taposva az éhes, lesoványodott emberek. Azzal vigasztaltam magam, hogy ők már biztosan megszokták azt, amitől a turistát az iszonyat fogta el. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy sokkot kapnának, ha akár csak egy rövid időre is, összkomfortos, tiszta lakásba kerülnének. Nem nézhettem sokáig a nincsteleneket, mert sejtettem, hogy időbe telik, míg megtalálom a tekintélyes méretű vasútállomás bejáratát.
Miután átverekedtem magam a váróteremben csoportosuló honfiak, és honleányok tömegén, akik rezzenéstelen arccal vonszolták át hatalmas bőröndjeiket a koszos márványon kuporgó embertársaikon, a jegypénztárak felé vettem az irányt. A méretes üvegablakok előtt végtelen hosszú sorok kígyóztak, és míg egyik szememmel az egymást lökdöső indiaiakat figyeltem, a másikkal a tourist quota felirat után kutattam. Miután még egyszer alaposan körülnéztem, észrevettem egy pénztárt, ahol senki sem állt. Azonnal megcéloztam, és miután a pénztárosnak többször is elismételtem a tourist quota kifejezést, vártam, hogy milyen hatást vált ki belőle, de az adu ász, amit kizárólag vész esetére tartogattam, még mindig nálam volt. Ezzel kapcsolatban azonban szkeptikus voltam, mert valamiért úgy éreztem, ennek a jelentésével nemcsak én, de talán még az indiaiak sincsenek igazán tisztában. Veszítenivalóm nem lévén, azért tettem egy próbát ezzel is, és amint bevetettem az „emergency quota” kifejezést, mintegy varázsszóra, a jegypénztáros már nyújtott is felém egy űrlapot, melyen néhány egyszerű kérdés volt. A kérdések mögötti pontozott vonalra kellett leírni, hány éves vagyok, mi a nevem, milyen nemzetiségű vagyok, hol van az állandó lakcímem, valamint azt, hova szeretnék utazni, mikor, és melyik vonattal. A vonat nevét kivéve, gondosan kitöltöttem az űrlapot, és átnyújtottam a pénztárosnak, aki azonnal ki is egészítette a hiányos adatlapot. Ezt követően még egyszer leellenőrzött minden adatot, és kinyomtatta a jegyet. A másod osztályú jegy ára Agrába mindössze 165 Rúpia volt, a vonat menetideje pedig kevesebb, mint három óra lett volna. A biztonság kedvéért nemcsak elismételte, hanem még tintával is kiemelte a leglényegesebb adatokat, és azt is elmagyarázta, hogy az állomás épületéből hogyan jutok el ahhoz a vágányhoz, ahonnan a vonat indul. Előzékenysége, és segítőkészsége egészen lenyűgözött. Úgy tűnt, mindössze egy kellemes étterem, és egy lelkiismeretes jegypénztáros kellett ahhoz, hogy hirtelen minden átértékelődjön bennem a világ legnagyobb demokráciájával kapcsolatban.
A megfelelő vágányt megtalálni ugyan nem okozott különösebb problémát, de ami utána következett, azt nem kívánom senkinek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: