“kormányzati” utazási iroda 1.

Reggel kilenc órakor még csak néhány érinthetetlent lehetett látni New Delhi kihalt utcáin. Seprűvel a kezükben küzdöttek az utcákon felgyülemlett szerves, és szervetlen hulladékhalmokkal. Szorosan a nyomukban alultáplált, reszketeg kutyafalka poroszkált. Néhány percnél többet azonban mégsem szentelhettem az ébredező városra, mert tudtam, napnyugtáig még sok mindent el kell intéznem. Először is megpróbáltam meghatározni a koordinátáimat, és megállapítani, vajon melyik pontján lehetek annak a hatalmas, idegen városnak. Miközben ezen erőlködtem, egy nem túl magas, de megnyerő külsejű fiatalember került elő a semmiből, és egyenesen felém tartott, amint a közelembe ért, arról érdeklődött, segíthet-e valamiben. Bár kedvességét egy félénk mosollyal viszonoztam, még frissen éltek bennem a kellemetlen tapasztalatok, ezért aztán gondolkodás nélkül utasítottam vissza. Tartózkodásommal mit sem törődve tájékoztatott arról, hogy azon a környéken csak magán utazási irodákat működtetnek, ugyanakkor elmagyarázta azt is, hol találom az ú. n. „állami” utazási irodákat. Nem is rabolta sokáig az időmet, fogott nekem egy tuk-tukot, megegyezett a sofőrrel a viteldíjban (10 Rúpia), és elküldött vele a városnak abba a negyedébe, ahol a „kormányzati” utazási irodák sorakoztak.

Abban az irodában, amely előtt a tuk-tuk kitett, egy, a harmincas évei elején járó, jóképű muszlim fogadott, és próbálta eljátszani, hogy minden erejével azon van, hogy a segítségemre legyen. Pillanatokon belül kiderült, hogy őt is csak az útitervem hozta lázba. A legfontosabb témát, a menetjegyek árát mellőzve, gondosan papírra vetette az első két hetes útitervemet, majd rövid gondolkodás után, azt javasolta, hogy busz helyett inkább vonatot használjak a hatalmas távolságok leküzdésére, ami még logikusnak is tűnt. Az ügy azon a ponton vált komolytalanná, amikor állítása indoklásába kezdett. Amellett, hogy a buszt veszélyes közlekedési eszköznek tartotta, szocializációs szempontból sem találta megfelelőnek. Úgy vélte, egy magányos utazónak társaságra van szüksége, melyért szerinte leginkább a vonaton való útitársak kezeskednének. Magam sem tudom miért, még ezek után is adtam neki egy esélyt, és már csak akkor pattant el bennem valami, amikor Agrába másod osztályra 950 Rúpiáért ajánlott egy olyan jegyet, mellyel legkorábban két nap múlva kezdhettem volna meg az utazást, azonban anélkül, hogy segítőkészségét, és munkáját minősítettem volna, mindvégig udvarias maradtam, és megköszöntem neki, amit értem tett.