A helyzet fokozódik

Új- Delhi vasútállomása előtt hemzsegtek a tuk-tukok, azaz a három kerekű motoros riksák, de ahelyett, hogy tudomást vettem volna róluk, egyenesen a vasútállomás épületébe mentem, hogy megkeressem azt a jegypénztárt, amely fölött a fórumokon sokat emlegetett tourist quota feliratot találom. A pályaudvar várótermeiben ólálkodó, és a tétova turistákra váró, kéretlen „segítők” megjelenésére azonban egyáltalán nem számítottam, és még mielőtt megtaláltam volna akár egyet is a jegypénztárok közül, máris a csapdájukba estem. Az első önjelölt „jótevőm” egy fiatal, húszas évei végén járó férfi volt. Rutinosnak tűnő, egyszerű kérdési között szerepelt, a honnan jöttem, merre tartok, de főként az, miben segíthet. A hosszú repülőút alaposan megviselt. Erőtlen, és elcsigázott voltam, amit azonnal észre is vett, így épp elég volt egy addig általam sosem hallott szót elejtenie ahhoz, hogy teljesen összezavarjon, és kétségek közé sodorjon. Ez pedig nem volt más, mint az egyik legszentebb ünnepüket kifejező szó, a Diwali. Azt már ugyan nem magyarázta el, mit jelent, csak annyit jegyzett meg röviden, hogy az ünnep éppen az érkezésem előtti napon kezdődött, és összesen négy napig fog tartani. Ilyenkor minden zárva van- foglalta össze végül röviden az ünnep lényegét. Hirtelen úgy éreztem, minden erőm elhagy.  Abban az állapotban képtelen lettem volna akár egyetlen lépést is tenni az emeleti jegypénztárak felé, ezért aztán a férfi szavahihetőségéről sem tudtam meggyőződni. Az ünnepről ugyan több szó nem esett közöttünk, de továbbra is szóval tartott, és finoman kiterelgetett az állomás épülete elé, oda, ahol a tuk-tukok várakoztak. Mielőtt észbe kaptam volna, már meg is egyezett az egyik háromkerekű sofőrével, és elküldött vele az egyik „kormányzati” utazási irodába.